Ügyfélélmény

Semperger Attila
2019.09.18

Egyre felkapottabb téma az ügyfélélmény kérdése mind ügyfeleink, mind az ő ügyfeleik, mind a tanácsadó cégek oldaláról. Megtervezzük a teljes ciklust, kitaláljuk mikor mi következzen, szinte gépies profizmussal szállunk szembe azokkal az emberi tényezőkkel, amiken a legtöbbször több múlik, mint bármilyen folyamaton vagy rendszeren.

Az átlagosnál is húzósabb kedd volt, reggel hatkor már éberen ültünk a gép előtt szőrös társammal, aki halk nyávogással szokta segíteni a gondolkodásomat mindaddig, ameddig helyet nem csinálok neki az ölemben, a lakásban található legpuhább pokróc gondos összehajtogatásával. Ha van macskád, most mosolyogsz, ha nincs, akkor teljesen hülyének nézel. Héttől nyolcig telefonok, majd rohanás az autóhoz, hiszen 9-től tréning, és bőven van még mit előkészíteni. Sok résztvevő, könyvsarok, valódi ügyfél is jön, tiszta „zizi” minden... Próbálom mederben tartani a napot, meg persze magamat is.

Az egyik ügyfelünkkel reggel 7-re volt megbeszélve egy 10 perces telefon, de nem jött össze, mert hívtam, aztán hívott, aztán hívtam, aztán hívott helyzetbe bonyolódtunk. Ugye érted? Egyre jobban nyomta a lelkem, hogy nem tudtunk beszélni, ezért abban a röpke 10 percben ami adódott a program délelőttjén, azt gondoltam, két dolgot fogok elintézni egyszerre. Felhívom az ügyfelet és szerzek egy kávét. Az egyiket az agyam, a másikat a lelkem adta parancsba, nem tudtam választani.

A tréning helyszínétől nem messze van egy kis kávézó. Trendi fehér csempe fekete szegéllyel a falon, ahogy azt mostanában kell. Ittam már itt kávét egyszer. Egy kedves, elsőre szokatlanul közvetlen lány fogadott akkor, reméltem, hogy most is ő lesz. Ritkán engedek meg magamnak akkora udvariatlanságot, hogy telefonálás közben menjek be valahová, de annyira szerettem volna egy kávét, hogy legyőztem a visszatartó belső hangot, beléptem és a telefon közben – nyilván teljesen érthetetlenül odasuttogtam: egy tejeskávét kérek és ki is fizetném. A lány kissé meghökkent arccal nézett rám, olyannal amiről nem tudod elsőre eldönteni, milyen mondat fog belőle következni. Hirtelen elszégyelltem magam, kioldalogtam, persze még mindig telefonáltam közben, és vártam hogy elnyerjem a mai, igazságra éhes átlag magyar vendéglátós körből – amúgy ezúttal jogosan – megérkező lelkifröccsömet, vagy minimum az ezt a célt szolgáló pofavágást.

De ehelyett, valaki megkocogtatta a hátamat és elém állt egy csupaszín post-it rengeteggel a kezében. Közelebb lépve megláttam, hogy ez áll rajta: eszpresszó vagy tejes kavé? Ráböktem, hogy tejeset kérek és a lány könnyed lelkesedéssel az arcán, már lendült is vissza a kávéfőző mögé, én pedig elégedett mosollyal beszélgettem tovább az ügyfelemmel.

Három dolog történt ezután:

  • életem legdurvább borravalóját adtam százalékos értelemben,
  • a következő szünetben kivittem a csoportot és mutogattam a csodabogarat, ő meg nem győzött kávétfőzni,
  • ellenálhatatlan késztetést éreztem, hogy megírjam ezt a blogbejegyzést Neked, kedves Olvasó.

Ha hasonló élményre vágysz, az Aulich 4-et csak ajánlani tudom.