Tud, és szokott-e a te belső hangod panaszkodni?

nem vagyok jól

Cikket írva botlottam bele ebbe a fotóba. Tekintetem majdnem továbbszáguldott felette, amikor észrevettem, hogy hevesebben dobog a szívem, összeráncolom a homlokom, és meghallottam a bennem zajló belső párbeszédet. Elkezdtem panaszkodni. Egyébként azért hallhattam meg egyáltalán a belső beszédemet, mert ritka percek egyikeként, reggel 7 előtt még csend van a lakásban. Nos, ez a párbeszéd nagyjából így hangzott.

“Hát a francba is! Persze, csak lógatom a lábam a medencébe egy távoli tájon, miközben madarak csiripelnek a háttérben, én pedig nyugiban, kreatívan dolgozok. Ja, és még természetesen szép is vagyok, meg karcsú, meg sikkes, ráadásul ha kedvem tartja, egyedül vagyok.”

Mindezt erősen puffogó stílusban hallottam odabentről.

Egy pillanatra azért itt megállok, és csak jelzem, hogy tök normális vagyok, hál’ Istennek pszichológusként tudom, hogy ezek a fajta belső beszédek egészségesek! Nálad is!

De vajon miért tudott ez az egyszerű stockphoto ennyire kizökkenteni?

Azért, mert hiányzik a csend. Néha hiányzik az egyedüllét. Magamra alig jut idő, olykor extra erőfeszítés vállalható arcot varázsolni egy meeting előtt. Azt nem részletezem, hogy a feszes combok helyett mi van. Még gondolati szinten sem a hegyekben tisztítom a tüdőmet laptopozás közben,  viszont örülök, ha az utcára kijutok a gyerekeimmel napi 2×1 órában. És ez rosszul esik! Most már nagyon rosszul esik! És már nagyon elég volt!

Hogy elégedetlen vagyok-e az életemmel? DEHOGY! Szerencsésnek érzem magam, mert van két gyönyörű, egészséges gyerekem, van egy férjem, akivel szeretjük egymást, van családom, akik támogatnak és elfogadnak, és olyan szakmám van, és olyan munkából élek, amit szeretek, élvezek, és amivel – legalábbis szerintem – értéket is teremtek.

Mégis, akkor miért írtam ezt le?

  1. Mert nekem segít, hogy kiadom magamból. Sőt, máris továbbvisz, mert felismertem, hogy mire van szükségem. Na nem a sikkes fürdőrucira és a luxushotelre Ázsia egyik eldugott sarkában. Egyszerűen egyedüllétre. Legalább néha.
  2. Mert azt veszem észre magamon, és azt hallom sok ismerőstől és ügyféltől, hogy mostanra gyakran szégyent érzünk akkor, amikor kifáradunk, amikor csak egy kicsit kiadnánk magunkból vágatlanul és rágatlanul, ami bent van. “Nincs jogom panaszkodni, mert a többiek is ebben vannak, nekem semmivel sem rosszabb. Sőt!” Pedig igenis mindannyiunknak van joga panaszkodni néha, vagy legalábbis besokallni, és ezt megosztani valakivel.

Próbáld ki te is! Nyugodtan puffogj, panaszkodj te is kicsit az egészségedért, önmagadért! Mert megérdemled!

 

Fodor-Maksai Anna