Most nincs idő érezni

Az első 120 perc. Munka-magánélet

Érdemes megállnunk, és észrevennünk, mi zajlik bennünk úgy igazán. Vagy akár feltenni a kérdést: Mit nem engedek meg most magamnak éppen? Mit nem akarok látni/hallani/érezni? Fodor-Maksai Anna személyes élményét osztja meg bejegyzésében.

5 óra 40 perc. Nem lehet most érezni

A legkisebb felsír, a középső pedig térddel még közelebb húzódik a hátamhoz. Őt álmosan odébb gurítom, csinálok magamnak is helyet. Megetettem a legkisebbet. A legnagyobb és férj még alszanak. Félálomban valami bekapcsol bennem és azonnal izzadni kezd a lábam. Nem gondolok konkrétan semmire, csak valami motoszkál ott hátul, belül. Elnyomom, nem törődök vele, továbblépek. Ovis táska, reggeli, tej, okmányiroda, előadás, záródolgozat leadás, kerékcsere. A gondolat zakatol.

A legnagyobb a gyerekszobából kiabál: „Felkeltem, mesét szeretnék nézniiii.” Mozdulnék, de még a kicsivel vagyok. Férj ébred, mozdul, megy, csinálja. Mozdulatlan vagyok, hátha a kicsi visszaalszik. Agy zakatol. Mi lesz az ebéd? Mi van nagymamával? Hogy van a COVIDos húgom? Kezem, lábam ismét leizzad. Valamit nem mondok ki magamban sem. Elnyomom, nem törődök vele, továbblépek, elfelejtek rendesen levegőt venni. Középső nagy mosollyal felkel. Én is elmosolyodok, megölelem. Kicsi lerak, középsővel irány a gyerekszoba. Valamitől kapkodom a levegőt. Csak kicsit, nem nagyon. Haladjunk, haladjunk, 40 perc múlva indulás. Gondolat zakatol, szív is zakatol, homlok nehéz. Nincs most erre idő, most a mosoly, az ölelés ideje van. A hangom talán erősebb, fémesebb. Más nincs. Fülem mintha bedugulna. Nem baj, továbblépek, nincs most erre idő. Kicsi felkel, férj felveszi, öltözteti a középsőt, meghatalmazást ír, ellenőrzi, elrakja. Kávét hoz, puszit kap. Most nem a tenyérizzadás ideje van, hanem a családé.

Kimennek, maradok a kicsivel. Internet hibabejelentés, mosás indítás, munkára készülés. Kicsi újra elalszik. A mellkasomon. Csend van. Megfájdul a nyakam, szemem furcsán nyom. Végre levegőt veszek. Elszomorodok. Dühössé válok. Hiányoznak a gyerekek. Rendesen a szemükbe sem néztem reggel. Mert végig azt mondtam magamnak: ‘most nem a szív zakatolásnak, tenyérizzadásnak van az ideje’.  Mi az, amit nem mondtam ki magamnak sem? Figyelem magam. Szomorú vagyok, dühös vagyok. „Szar ez így, ahogy van. Tömegek szenvednek. Emberek halnak meg. Pont olyanok, mint mi. Létezik az emberi gonoszság. Létezik a tehetetlenség.” Ez volt az a maszatos szemüveg, amin nem tudtam átnézni. De most már itt van. Figyelem, mi történik. Mellkasom könnyebb, fejemet elmozdítom, mélyen veszem a levegőt. A szar marad, de én már tudok mozdulni. 7:40 van. Kezdődik a nap.

Fodor-Maksai Anna

Vissza a Valueteam főoldalára