Túlzott terhelés – vezetők az idegösszeomlás szélén?

Munkáltató feladat-e a munkavállalói jóllét kérdése?

Emlékszem, hogy már 10 évvel ezelőtt az Institute of Future of Work elemzései azt vetítették előre, hogy a fő munkát érintő trendek között vezető téma lesz a digitalizáció, a virtuális munkavégzés és a munkavállalók jóllétének kérdése. Azt vetítették előre, hogy a vállalatok feladata lesz, hogy a munkatársak egészségét védjék és támogassák. Feladatuk annak biztosítása, hogy ne jelentkezzen a túlzott terhelés tünete a munkavállalókon.

Hol tartunk ma ezzel itthon? A vezetők nagy része valószínűleg részt vett már stresszmenedzsment tréningen, ma már lehet, hogy inkább hívják energiamenedzsmentnek, hallott már, vagy kipróbálta a mindfulnesst, esetleg részt vett relaxáción, autogén tréningen. Nagy támogatottsága van, hogy egyénileg álljon készen a vezető és a munkatárs, hogy kezelje a stresszt. Ez már valami.

Ez már a túlzott terhelés?

Te ezeket észreveszed magadon?

• lelkesedés a munkád iránt, szinte szenvedélyes teljesíteni vágyás,
• erős megfelelni vágyás, erőn felüli teherbírás és erőfeszítés,
• saját lelki -fizikai igényekről lemondás a munka és a teljesítmény érdekében,
• fizikai, mentális és emocionális kimerülés, túlzott terhelés,
• lendületvesztés, csökkenő elkötelezettség, motiváció hiány,
• fásultság, elszemélytelenedés, kapcsolatra való igény csökkenése, mások iránti empátia csökkenése,
• cinizmus, ironizálás, esetleg közöny,
• bűntudat, változékony hangulat,
• belső üresség, visszahúzódás, kudarcok kerülése.

Ha fentiek közül 3-4 négy sorra is igen a válaszod, akkor dolgod van magaddal! Ami veled történik az könnyen túlmutathat a stressz és megborult energiamenedzsment tünetein, és könnyen sodródhatsz a túlzott terhelés, a kiégés felé.

Gondolatébresztőnek…

De ha feltehetek egy pimasz kérdést: hogyan definiáljuk ma az elkötelezett munkatárs fogalmát? Azt várjuk tőle, hogy teljesítsen átlag felett, vagy hogy legyen hatékony? Mi a menő? Ki a példa, a role model, ha erőfeszítésről és terhelésről van szó?

Szintén tíz évvel ezelőtt már léteztek olyan nemzetközi példák, amelyek arról szóltak, hogy vállalatok felismerték, az ő felelősségük, hogy rendszer szinten, szabályokkal védjék munkavállalóikat a túlzott terhelés ellen. Ennek jegyében például kikapcsolják vállalati szinten hétvégére a levelezési rendszert. Vagy idei példa a spanyolországi négy napos munkahéttel való kísérletezés. És ebben hol járunk?

Az elmúlt év felerősítette a fizikai és érzelmi túlterheltség témáját, az egyensúly igényét. „Este 20-kor kezdek csak igazán dolgozni, amikor elkezdek beszélgetni az embereimmel.” „Ha bemegyek, nem tervezek munkát, mert akkor tudok valóban odafigyelni a csapattagokra.”„Megtapasztaltam, milyen érzés, hogy végre én mehetek el a gyerekemért az iskolába.”

Számos hasonló mondatot hallottam én és a kollégáim is az elmúlt időszakban különböző vezetőktől. A vezető támogató szerepe felerősödött, kiéleződött. A kiégés, a túlzott terhelés pedig a segítő szakmák egyik jellemző kísérőjelensége. A vezetők olyan helyzetekben álltak helyt, amelyhez az érzelmi kapacitásuk vagy akár a kompetenciájuk határát súrolták, de beletették magukat, hogy tartsák a lelket a csapatukban.

De a teherbírás csökken. Merül az elem.  Így van ez a vezetővel is. És egyébként így van ez a munkatársakkal is.

Legyen ez hát egy magam módján szerény ébresztő jelzés! Én azt kívánom, hogy a szervezetek ismerjék fel a felelősségüket, és keressék a szerepüket, hogy rendszer szinten hogyan tudják védeni a vezetőiket és a munkatársaikat az érzelmi – fizikai – mentális kimerültségtől!

 

Addig pedig mindenki ízlelgesse magának a következő mondatokat. Jogom van:

• van figyelni magamra;
• arra, hogy kifejezzem az igényeimet;
• meghúznom a határaimat;
• a pihenéshez és feltöltődéshez.

Lehetek teljes értékű vállalati tag, munkatárs, állampolgár, akkor is, ha a fenti mondatokkal egyetértek.

 

Steigerwald Zsuzsi